Hamar szembetűnik egy klasszikus zenei koncerten, hogy a zenészek kezében lévő vonón fehér lószőr található. Ez nem véletlen, és valóban kerülik a fekete vagy barna lovak szőrét.
Vonós hangszerről először a 9. századi arab geográfus, Ibn Khordadbeh (kb. 820-912) készített feljegyzést. Ő maga szólaltatott meg egy lüra nevű hangszert, amely egy fából készült 5 húros hangszer volt.
Azóta a zenetörténelem egyik legfontosabb hangszercsaládjává vált, ez pedig a zenészeket és a hangszerkészítőket is inspirálta. A legjobb hangzáshoz a legmegfelelőbb fákat választották, és kiemelt tiszteletet szereztek azok a fafaragó mesteremberek is, akik munkájukkal tökéletes hangszert és hangzást értek el. Persze hamar kiderült, a vonó legalább annyira fontos, mint maga a hangszer.
A tökéletességre törekedve egyértelművé vált, hogy nem mindegy milyen lovat választanak. A hideg éghajlaton élők, mint például a szibériai vagy kanadai lovak szőre sokkal vastagabb és erősebb, ezért őket választották a célszerszám elkészítéséhez.
A szálakat egyesével válogatták szét, hiszen hosszúság és épségük szerint is csoportosítani kellett. Egy kisebb sérülés is szakadáshoz vezetett, így meglehetősen körülményes volt az előállítás.
Hamar egyértelművé vált az is, hogy a fehér lószőr meglehetősen puhább, így a magasabb hangok eléréséhez ezt találták megfelelőnek. A nagybőgő és társai esetében ugyan használnak fekete lószőrt is, de ez meglehetősen ritka. Átlagosan ezer órát lehet játszani egy frissen szőrözött vonóval.
Érdekesség, hogy a vonókészítők meglehetősen csekély mennyiséget használnak fel lószőrből, nagyobb mennyiségben inkább művészeti ecseteket, szöveteket készítenek belőlük.
forrás: agytoro.hu
