A szivárvány az egyik legismertebb és leglenyűgözőbb optikai jelenség, amely nemcsak természeti szépsége miatt különleges, hanem gazdag kulturális és mitológiai jelentéssel is bír. Számos történet kapcsolódik hozzá: a Bibliában az özönvíz után Isten a szivárványt a béke és szövetség jelképeként adta Noénak, a skandináv mítoszokban pedig a Bifröszt, az istenek és az emberek világát összekötő híd jelenik meg szivárványként. Az ír néphagyományban a szivárvány végén kincset rejtő koboldok legendája terjedt el.
Tudományos szempontból a szivárvány kialakulásához két alapfeltétel szükséges: napfény és apró vízcseppek (például eső vagy pára). A napfény valójában több színből áll, amit egy prizma segítségével is megfigyelhetünk. Amikor a fény belép egy vízcseppbe, megtörik, majd visszaverődik a csepp belsejében, végül kilépve újra megtörik. Ez a folyamat ? a fény törése és visszaverődése ? szétbontja a fehér fényt különböző színekre, így jön létre a szivárvány színsora.
A jelenség leggyakrabban eső után figyelhető meg, amikor a Nap már kisüt, de a levegőben még jelen vannak az apró vízcseppek. Fontos, hogy a Nap a megfigyelő mögött legyen, mert a szivárvány mindig az ellenkező irányban jelenik meg. A fő szivárvány ívén a vörös szín felül, a kék pedig alul helyezkedik el, és általában körülbelül 42 fokos szögben látható. Néha egy halványabb, másodlagos szivárvány is megjelenik, amely a fény kétszeri belső visszaverődésének köszönhető, és színsorrendje fordított.
Érdekesség, hogy a szivárvány mesterségesen is létrehozható, például egy kerti slag finom permetével, ha megfelelő szögben éri a napfény.
A jelenség tudományos magyarázatát a 17. században dolgozta ki René Descartes, bár Willebrord Snell már korábban hasonló eredményekre jutott, csak nem publikálta azokat. Emiatt egyes feltételezések szerint Descartes akár ismerhette is Snell munkáját.
forrás: 24.hu
