Az ókori Rómát a mértékletesség és a fegyelem jellemezte: a szenvedélyek kimutatását a római polgár gyengeségnek tartotta. A társadalmi elvárás szerint a ?dignitas? ? azaz a méltóság ? minden helyzetben megőrzendő volt. Ám egyetlen alkalommal még a legkomolyabb rómaiak is engedtek az érzelmeknek: a temetéseken. A halotti menet látványossága, a gyászolók sokasága és a fájdalom teatralitása az elhunyt rangját és családja megbecsülését hirdette.
Csakhogy a felsőbb osztályokhoz tartozók számára nem illett hangosan zokogni vagy jajveszékelni ? az efféle viselkedés a köznéphez volt méltó. Ezt a társadalmi ellentmondást egy sajátos római találékonysággal oldották meg: fizettek másoknak, hogy sírjanak helyettük. Így születtek meg a hivatásos siratók, a ?praeficae?. Ezek az asszonyok gyakorlott előadók voltak, akik pontosan tudták, mikor kell felsírni, mikor kell a mellüket verni, s mikor kell a halott nevét kiáltva a porba roskadni. Egyes források szerint külön iskolák is működtek, ahol a siratók megtanulták a megfelelő mozdulatokat és hanghordozást.
A látvány része volt, hogy a gyászolók port és hamut szórtak a fejükre, ruháikat megtépték, sőt, olykor szándékosan véresre karmolták arcukat. Az előadásnak ritmusa volt: a siratók a menet élén haladva zsolozsmaszerű jajgatással vezették a tömeget. A gazdag családok minél több siratót fogadtak, hogy a gyász minél ?mélyebbnek? tűnjön.
Egyes történetírók ? például Seneca és Tacitus ? gúnyosan írtak róluk: szerintük a siratók ?a fájdalmat is mesterséggé silányították?. Végül a császárkorban rendelettel tiltották meg alkalmazásukat, mert a túlzott érzelemnyilvánítás ?zavarta a köznyugalmat? és a ?jó ízlést?.
Mégis, a hivatásos gyászolók emléke fennmaradt, ők testesítették meg azt a különös ellentmondást, amely Rómát is jellemezte ? a hűvös méltóság mögött ott lappangott az emberi érzés, amelyet még ha pénzért is, de valakinek ki kellett sírnia.
forrás: agytoro.hu
