A zongorát Bartolomeo Cristofori találta fel a 18. század elején, az olaszországi Firenzében. Cristofori, aki a billentyűs hangszerek mestere volt, a Mediciek szolgálatában állt, és célja az volt, hogy olyan hangszert alkosson, amely egyesíti a csembaló hangerejét és a lant vagy hegedű dinamikai árnyaltságát.
Az 1700 körül megalkotott első zongorák még ?gravicembalo col piano e forte? néven futottak, ami annyit jelentett: csembaló halkan és hangosan ? innen ered a ma ismert ?pianoforte? név is.
Cristofori találmánya forradalmi újítást hozott: az új mechanika lehetővé tette, hogy a billentyű leütésének erősségétől függjön a hang intenzitása. Ez korábban elképzelhetetlen volt a csembalón, ahol minden hang ugyanolyan hangerővel szólalt meg. A közönség kezdetben meglehetősen vegyesen fogadta a hangszert. A kor zenei világában még a csembaló és az orgona uralta a billentyűs hangszerek piacát, így a zongora eleinte inkább különc újdonságnak tűnt. Ám hamarosan egyre többen fedezték fel a hangszer kifejezőerejét, és lassan elkezdte kiszorítani elődjeit.
Az első ismert művészek, akik zongorán játszottak, többnyire arisztokrata udvarok zenészei voltak. Az egyik legkorábbi és leghíresebb zeneszerző, aki már zongorára komponált, nem más, mint Carl Philipp Emanuel Bach, Johann Sebastian Bach fia. Ő már tudatosan használta ki a hangszer dinamikai lehetőségeit. Később Mozart is hamar beleszeretett a hangszerbe, sőt saját hangszerét is gyakran vitte magával turnékra. Beethoven pedig már egyértelműen zongorára írt szonátáival új szintre emelte a hangszer szerepét.
A zongora tehát egy mesteri újításból indult, majd lassan, de biztosan hódította meg a szalonokat, koncerttermeket és végül a világ zenei színpadát ? s ma már elképzelhetetlen lenne nélküle a klasszikus zene története.
forrás: agytoro.hu
