A szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus L.) örökzöld, kétlaki cserje, amely különleges morfológiájáról és élőhelyéről ismert. Termései jellegzetes élénkpiros színűek, és mintha láthatatlan erő tapasztotta volna a levelekhez. Valójában a terméseket tartó ?levelek? módosult szárképletek (tőkocsányok), míg a valódi levelek aprók, a szárképlet tövében találhatók. A virágok is itt nyílnak, parányi méretük miatt nehezen észlelhetők.
A növény Európa déli és nyugati részén, az Atlanti-óceántól a Földközi-tenger vidékén át a Kaukázusig terjed, Magyarországon a Dél-Dunántúlon, a Mecsekben, a Villányi-hegységben, a Zselicben és a Keszthelyi-hegységben találkozhatunk vele. Élőhelyét a félárnyékos erdők alja jelenti, ahol nagy bokorcsoportokat képez.
A szúrós csodabogyó kétlaki növény: a hím- és nőivarú virágok külön növényen fejlődnek, de az ivarok nem teljesen elkülönültek, mivel a porzótáj vagy termőtáj részlegesen az ellentétes nemű virágban is előfordulhat.
Névhasználata történeti és funkcionális hagyományokra utal. Latin neve, Ruscus aculeatus, a ?rus? (mező) és ?-scopa? (gally, seprű) szavakból ered. Régen a növényből szérűseprűt készítettek, illetve ágait élelmiszerek védelmére használták az egerek ellen. A köznyelvben egérseprűként, vadpuszpángként vagy sprágatövisként is ismert, utalva kinézetére és taxonómiai helyzetére.
Az ókorban gyöktörzsét hashajtóként, érszűkítőként és gyulladáscsökkentőként alkalmazták. A modern fitoterápiában a növényből készült kapszulát az érfalak erősítésére és a vénás elégtelenség tüneteinek ? például nehézlábérzés, duzzadás és lábgörcs ? mérséklésére használják.
A 20. század közepén virágkötészeti alapanyagként nagy mennyiségben gyűjtötték, ami a populációk jelentős csökkenéséhez vezetett. Magyarországon 1982-ben védetté nyilvánították, természetvédelmi értéke 10 000 forint. Hazai rokona, a lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum) ritkább előfordulású, de szintén a dunántúli erdőkben honos.
forrás: turistamagazin.hu
