A 19. századi festékipar egyik legfurcsább, mai szemmel pedig elképesztően kockázatos mestersége a ?színkóstoló? volt. Mivel akkoriban még nem álltak rendelkezésre korszerű laboratóriumi vizsgálati módszerek, a festékgyárak gyakran az emberi érzékelésre hagyatkoztak az új keverékek ellenőrzésekor. Ezeknek a szakembereknek nemcsak meg kellett figyelniük a festék színét és állagát, hanem apró mennyiséget a nyelvükkel is megérintettek, hogy az íz alapján megítéljék az összetevők minőségét és arányát.
A kor festékei gyakran tartalmaztak mérgező anyagokat, főként nehézfémeket. Az arzéntartalmú zöld pigmenteket például enyhén édeskés ízükről lehetett felismerni, míg az ólomalapú festékek jellegzetes, fémes érzetet keltettek a szájban. Bár ez a módszer hatásosnak bizonyult a gyenge minőségű vagy hamisított festékek kiszűrésében, az egészségügyi veszélyekkel már akkor is tisztában voltak ? ennek ellenére a gyakorlat egészen a 19. század végéig fennmaradt.
A színkóstolók lényegében a festékgyártás emberi mérőeszközei voltak: tapasztalatukon múlott, hogy egy pigment megfelelően élénk, tartós és jól felhasználható-e. Munkájuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a korszak művészei megbízható színekkel dolgozhassanak, még ha ennek gyakran súlyos egészségügyi következményei is voltak. A vegyipar fejlődése végül véget vetett ennek a különös szakmának, amely ma már inkább bizarr történelmi érdekességként él tovább.
forrás: agytoro.hu
