A középkor Európájában az emberek kiszolgáltatottan néztek szembe a természettel. Egy-egy pusztító vihar vagy jégeső nem csupán kellemetlenséget jelentett: teljes terméseket semmisíthetett meg, életeket dönthetett romba. Nem csoda, hogy a kor gondolkodásában a természet erői mögött gyakran természetfeletti szándékot kerestek ? és ehhez igazították védekezésüket is.
Kevesen tudják, hogy a 12?17. század között sok európai faluban külön személyt bíztak meg a közeledő viharok ?elhárításával?. Ők voltak az úgynevezett időjárás-őrök, akiket a közösség választott ki, és komoly felelősség hárult rájuk. Feladatuk egyszerűnek tűnt, mégis életveszélyes volt: amikor sötét felhők gyülekeztek, fel kellett mászniuk a templomtoronyba, és minden erejükkel meg kellett kongatniuk a harangokat.
A hiedelem szerint a harang hangjának mágikus ereje van: ?szétveri? a viharfelhőket, elriasztja a villámokat, sőt akár a jégesőt is ?megdönti?, mielőtt elérné a falut. Sok helyen a harangokra külön áldást is mondtak, hogy még hatékonyabban védjék a települést.
A valóság azonban jóval veszélyesebb volt. A templomtorony kiemelkedett a tájból, így a harangozó ? aki vihar közben a bronzharang közelében állt ? gyakran vált maga is a villám célpontjává. A történeti feljegyzések szerint több faluban baleseteket is okozott ez a szokás, amelyet végül a 18. században kezdtek felszámolni, amikor a tudományos magyarázatok lassan felváltották a mágikus gondolkodást.
Mégis, az ?időjárás-őrök? alakja a középkori hitvilág egyik különös emléke maradt: egyszerre jelképe a félelemnek, a hiedelemnek és annak, hogy az ember mindig megpróbálta ? ha kellett, harangszóval is ? befolyásolni az eget.
forrás: agytoro.hu
